2017.07.13. 20:26, Amy
Alább olvashatjátok a témában egy korábbi, 2014-ben készült írásomat a témában, fogadjátok sok szeretettel. Csakhogy lássátok, hogy azért, amiért más színekben látom a világot, ugyanúgy érdekel a körülöttem levő világ :)
Megpróbálom a lehetetlent, amit idáig egyetlenegy blogon sem láttam. Hátha sikerül kifejtenem, miért is annyira élvezetes egy-egy metal koncert. Milyen az az érzés, amikor tudod, hogy tartozol valahova, ahonnan nem néznek ki, nem számít, ki vagy, honnan jöttél, mit tudsz, mert összeköt titeket a zene, az a zene, ami már egy közös pont XY-nal, és ki tudtok indulni egy ponttól a beszélgetésben.
Mielőtt belemerülnénk, ez egy hosszú poszt lesz, lehet, hogy összefüggéstelen, unalmas, de nekem egyfajta életutam van a metalheadség felé, így nézzétek el, ha az elején nem kimondottan a témáról van szó. Úgy érzem, ezek is hozzátartoznak ehhez, és hozzám is.
A legelső rock koncertem egy Zanzibar koncert volt, és még csak a harmadik albumuk volt kint. Arra még azt mondom, közeledik a metalhoz így ennyi idős fejjel, és olyan az ezredforduló után lehettünk. Az első igazi album, ami miatt én fémvérű vagyok, az a Love Metal volt a HIM-től, mellette a Meteora a Linkin Parktól. Öcsém anno KoRn-nal és System of a Dawnnal kezdett, és mai napig hiszek abban, hogy mindenkor az első zene az, ami meghatározza később a stílusunkat.
A hosszúhajú pasi imádomat anyukám ültette belém, ugyanis négy évesen szenttül hittem, hogy én Jon Bon Jovi felesége leszek (lássuk be, akkor sem nézett ki rosszul az öreg, nemhogy most =D), hosszú hajú, menő rocker stb. Egyszer történt egy olyan, hogy metróval utaztunk valahova, és előttem volt egy magas csávó, akinek hátközépig ért a haja, én meg így megszólaltam: „milyen jó segge van!”. Ezt így négy évesen. Részben ezt neki köszönhetem, aki képes volt Bécsbe Alice Cooper koncertre menni.
Nem azt mondom, hogy fémvérűnek születni kell. A családomban a néhai nagybátyám volt még nagy fémvérű, az akkori nagy zenekarokat imádta (Black Sabbath, Kiss, Deep Purple, Iron Maiden, Led Zeppelin stb.), szóval egyáltalán nem egy újkeletű dolog.
Kezdetben nagyon kilógtam ezzel a két akkori mainstream bandával (HIM, LP). Anno az általános sulimban egyáltalán senki sem hordott zenekaros pólót. Én 2004 vége felé bementem a HIM-es pólómban, farmernadrágban és tornacipőben. Kaptam érte hideget-meleget, de akkor azt mondtam magamban: ti még nem tudjátok azt, amit én, hogy én ezzel egy igen népes család tagja lettem. Mondjuk úgy, én vittem divatba a zenekaros pólókat a suliban, egy pár évig ez jellemző is volt, sajnos a mostani generációra ez nem jellemző.
Az általános iskola után következett nekem ötévnyi hell on earth, vagyis a szakközépiskola. Ha akkoriban én nem a Slipknot, és nem a Rammstein zenéje miatt vészeltem át az első három évet, akkor hazudok. Később persze megérkezett a többi zenekar, az összes finn zenekar, akiket innen is imádok szüntelenül (*vészesen előkaparja a Catamenia, az Uniklubi és a 51koodia lemezeit*).
Emlékszem, mikor még az a fajta depresszió volt mindennapos, akkoriban szerettem bele igazából a gothic metalba, tehát Deathstars, Poisonblack, Sentenced az élen. Hozzákezdtem az első regényemhez, a Vampires of Edenhez, ahol segítséget kaptam a HIM-től, a The 69 Eyestől, és akkor már megismertem az igazi Depressziót, így nagyon lassan, a metalt használtam gyógyulásként, és így 2008 környékére ki is gyógyultam belőle, és már csak a magyar Depi maradt meg nekem, és csak a név emlékeztett azokra a szörnyű időkre.
Az aktív „koncertekre kell járnom” korszakom 2008-ban indult el, mikor is március 11-én nyolcadmagammal kimentünk a Gasometerben tartott HIM koncertre. Akkor nem csak a HIM- és a Paradise Lost-koncertszüzességem vesztettem el, de átjárt valami varázs, ami miatt én ma itt vagyok, és az iTunesom javarésze metal címkével működik.
Rengeteg bulira óhajtok eljárni. Elkezdtem kiépíteni a Büszkeség falam, ahol azóta ott van elmentve a Jyrkivel közös fotóm, a dedikált jegyeim, Negative Antti pengetője, és még két jegy, amiket öcsém adott nekem, mert szerinte kurva jól fog kinézni a falam, ha kész lesz.
Ezekre emlékszem, amiken ott voltam:
-
2006.08.13. Tankcsapda, The Rasmus @ Sziget Fesztivál
-
2008.03.11. Paradise Lost, HIM @ Gasometer, Vienna
-
2009.02.17. The 69 Eyes @ PeCsa
-
2009.02.18. The Rasmus @ Dürer
-
2009.03.19. Gyöngyvér, Negative @ Diesel
-
2009.04.16. White Flame, Deep Insight @ Dürer
-
2009.07.23. The Rasmus @ Campus Fesztivál, Debrecen
-
2010.06.26. HIM @ Donauinselfest, Vienna
-
2010.08.08. Depresszió @ Maglód
-
2012.04.14. Depresszió, Road, Alvin és a Mókusok @ PeCsa
-
2012.11.16. Depresszió, Road, Alvin és a Mókusok @ PeCsa
-
2013.08.22. Depresszió @ Zöld Pardon
-
2014.05.10. Rómeó Vérzik, Depresszió @ Barba Negra Track
-
2014.08.08. HIM @ Budapest Park
Várományosok, de esélyesek, hogy ott leszek (főleg az első kettő):
-
2014.10.20. Deathstars @ A38
-
2014.11.12. Lacrimas Profundere @ Dürer
-
2014.12.10. Eluveitie @ Club 202
-
2015.01.24. Epica, DragonForce @ PeCsa
-
2015.01.25. Sabaton, Delain@ PeCsa
-
2015.04.11. Apocalyptica @ PeCsa
És akkor a poszt igazi lényege (igen, most lehet felébredni):
Mikor közeledek egy-egy helyszínhez, egyszerűen felszabadultnak érzem magam. Magam mögött tudom hagyni az összes bajom, minden bánatom, és csak arra tudok gondolni, hogy jól érzem magam alkohol nélkül is. Az italfogyasztásom nálam kimerül mindig egy kólában vagy egy energiaitalban, de nem vetem meg a finom pezsgőt vagy a bort. A sört sose szerettem, a legutolsó sörözésem Papával volt, így csak akkor iszok, ha esetleg körbeadás van, de akkor is maximum két kortyot.
Az a típus vagyok, akinek nem kell alkohol ahhoz, hogy jól érezze magát. Szeretek beszélgetni a körülöttem levőkkel, tök mindegy, mi a téma, mindenhez hozzá tudok szólni.
A kapunyitási rajt mindig egy izgalmas menet, mert gyakorlatilag ott derül ki, hogy akkor honnan fogom élvezni a bulit. Mindig az első három sorban vagyok, nagy ritkán a kordonnál, az a helyszíntől és a gyorsaságomtól függ, meg hogy van-e nálam táska. Ruhatárra nem mindig költök, de ha igen, én vagyok a nagy sprintes. Bakancsban igenis lehet futni, próbáld ki, ha nem hiszel nekem!
Az előzenekarok ritkán ismertek, de idáig ritkán okoztak csalódást. Ahol okoztak, azok nincsenek a listán megemlítve. Aztán jönnek a még feszültebb várakozások, hiszen nem mindennap láthatod azt a bandát a színpadon, akinek betéve tudod az összes dalát kívülről. Ezek azok az idegtépő másodpercek, mikor mindenki idegei pattanásig feszültek, fényképezők az egekben. Őszinte leszek, gyűlölöm, ha valaki mellettem úgy visít, mintha éppen egy fából próbálnák kiszakítani a lábát egy baltával. Oké, értem én, extázis, de azt lehet másképp is. Ilyenkor én befogom a fülem. Nem egy zenekar kérte már a jelenlétemben, hogy ne sikítson, ez nem a Sikoly.
Aztán mikor feljön a hőn imádott bandád a színpadra, és úgy nézel fel rájuk, mintha egy istent látnál, akkor már tudod, hogy otthon vagy, hiszen a körülötted levők is ugyanott vannak, nem álmodsz, sőt, az álmod akkor vált valóra, ott vagytok egy légtérben, 1,5-2 óráig egy levegőt szívtok.
Nem érdekel, hogy nem lesz hangod utána, megizzadsz a tömegben, nem fogsz tudni megmozdulni, izomlázas leszel mindenhol, ha nekivágódsz a kordonnak, nagyívben tojsz a kék-zöld foltokra, mert tudod, hogy megérte. Minden egyes pillanat megérte, mert szabad voltál arra a kis időre, amikre talán hónapokat vártál. Ezeket a foltokat sem ok nélkül kapod, mindenhol vannak, voltak és lesznek is hülyék, akik mindig tönkreteszik EGYETLEN EGY pillanatra az estédet, de ne ezek árnyékolják be, hanem figyelj a színpadra, akkor is, ha elvakítanak azok a kurva fények. Egy idő után megszokod, legalábbis én mindig megszoktam, ha Depin elindultak azok a kurva vakuk.
Koncert után két lehetőséged van: megvárod, míg lepakolnak a roadie-k, és megszerzed a számlistát, vagy rohansz kifelé, hátha el tudod a tagokat csípni. Ha vannak jófej ismerőseid, akik nem annyira elvakultak, akkor megkérheted, hogy szerezzenek neked egy listát, míg te kint vagy, és vársz. Na már most, 1-2 órát lehet várni, de utána halott ügy. Sajnos tapasztalatból mondom, mert anno Jussira hiába vártam. Az lenne az igazi 2015-ös bomba az Apocalyptica után, egy The 69 Eyes buli (Lacrimast meg előzenekarnak mi, Amci? *röhög a saját poénján*).
Ha esetleg kaptál el pengetőt és/vagy dobverőt, számlistád is van, netalántán közös fotód a tagokkal és dedikált jegyed, megkapod az istencsászárkirály érzést, ami hozzámegy ahhoz a megérte érzéshez, amiről fentebb beszéltem.
Hazakerülsz vagy taxival, vagy kocsival, vagy éjszakai buszozással. A füled addigra már nem cseng annyira, és nem kell kiabálva beszélned másokkal, ha többedmagaddal terveztek aludni egyet. Mindenképpen ajánlott a lehető legforróbb vízzel átzuhanyozni a tested fájó részeit, mert kevesebb ideig leszel izomlázas, és nem vagy olyan hosszú ideig járkáló, de Nicotero biztos felfigyelne rád. Aludni sem érdemes 3-4 óránál többet, mert ha dolgozol nappal, igencsak nehéz visszaállni. Egy napot legalábbis érdemesnek tartok kivenni, ha lehetséges, hogy elkezdje a tested a regenerálódást.
Egy-egy ilyen koncert utáni estén vagy hajnalon lehet még jókat beszélgetni, vagy aludni, utána a vidékieket útba kell igazítani, a pesti kollégák meg hazatalálnak, igaz, lassan, de olyan vigyorral az arcukon, amiket sosem lehet elfelejteni.
Ez az a közösség, ahol otthon érzem magam. Tudom, kit milyen bulira lehet elhívni, kivel érdemes előbb találkozni, hogy jó helyet szerezzek, kivel érdemes megpróbálni egy találkozót szervezni, kivel érdemes összefogni, ha távolabbi városba akarunk menni legalább egy osztálynyi emberrel, kit kell keresnem, ha külföldre akarok menni koncertre.
Mindig van valaki, akivel lehet beszélgetni. Mindig kisegítenek, ha éppen szomjazol, vagy éhes vagy. Valaki mindig elmegy veled koncert után mosdóba, vagy a ruhatárba. Ez egy hatalmas család, ahol mindenki egyenlő. Összeköt titeket a zene. És ez a lényeg.