Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy ő egy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott. Anyja, aki a boszorkányság képessége nélkül született, mindenben segítette őt, és csak akkor lépett kapcsolatba Sophie boszorkánymester apjával, akit a lány csak fényképről ismert, amikor nagyon szükségesnek látta. Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonta az emberek figyelmét, apja úgy döntött, felügyeletre szorul: a Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett: három erős, szupermodell kinézetű ellenséget szerzett, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet, egy ijesztő kísértet kezdte követni, és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír. A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.
A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, Sophie pedig kénytelen volt felkészülni a legnagyobb fenyegetésre, nevezetesen hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat  – kiváltképp őt.

(Könyvmolyképző Kiadó hivatalos oldala)

Hogy találtam rá?
Már egy jó ideje benne van az online-könyvtáramban ez a kicsike, de igazság szerint nem nagyon volt kedvem az elmúlt pár évben egy ilyen boszorkányos-történethez. Mindig is szoktam nézegetni a Könyvmolyképző Kiadó termékeit, mert nagyon sok kedvencemet adták már ki, és mikor megláttam, hogy ez a sorozat is megjelent, tudtam, hogy nekem előbb-utóbb el kell ezt olvasnom.

Történet
A történet ismertetőjét fentebb megtalálhatjátok. Mindenesetre az tény, hogy nem túlságosan eredeti, sőt, igazság szerint eléggé klisésnek is gondoltam az elején. Az pedig, hogy ezt az irónő is észrevette, nekem eléggé tetszik, hiszen a végére sikerült belefonnia egy (ugyan eléggé kiszámitható) olyan csavart, amitől már én is azt mondom, hogy igen, megérte elolvasni, hiszen nem mindennapi.
Nekem személy szerint a legkedvencebb "fantáziakarakterem" mindig is a boszorkányok voltak már a Harry Potter után, de nagyon tetszik, hogy ebben nem csak boszrkányok és boszorkánymesterek, hanem vámpirok, alakváltók, vérfarkasok és tündérek is feltűnnek, bár igazság szerint róluk nem túlságosan sok dolgot tudhatunk meg, de remélem ez a következő kötetekben változni fog.
A Tanács pedig a kedvenc részem lenne a könyvben, HA lenne benne róla egyáltalán szó, de azon kivül, hogy megemlitik, semmi érdemlegesen nem lehet róluk, illetve még a "rosszfiúkról" sem megtudni.

Szereplők
Sophie: Főszereplő, boszorkány. Eléggé tutyimutyinak gondolom, összességében nem hinném, hogy bármikor is egy olyan szereplőért, mint ő, oda meg vissza leszek. Természetesen ő az, akinek a legnagyobb az ereje az egész Prodigium-világban, de ő egyértelműen nem tud róla, használni sem tudja, sőt, úgy istenigazából semmit sem tud. Eléggé idegesitő volt, az egyedüli olyan dolog, ami miatt mekedveltem, az a könyv végén nyújtott teljesitménye, és hogy végre magától is rájött pár dologra - bár annyira nem hamar, mint kellett volna. Ja, és természetesen a legelső szépfiúba belezúgott.

Jenna: Az egyetlen olyan karakter, akit úgy tényleg, teljes szivemből megkedveltem. Nem igazán volt karakterfejlődés nála sem, viszont ő az, aki számomra elég erős jellem, aki mindig kiáll magáért, még akkor is, ha reménytelen a helyzet. Ja, és vámpir. És egy tényleg jó barát.

Archer: Na ő az, akitől a falra mászok. Teljes mértékben kiszámitható volt, hogy ő lesz a szépfiú, akibe minden lány beleszeret, annak ellenére, hogy eléggé bunkócska a szentem. De persze mit számit az, ha izmos vállai, és széles háta van, nemde? És egyértelmű, hogy az iskola legundokabb lányával jár. Egyedül azért kedveltem meg, mert a könyv közepe-vége felé végre mutat valami olyat, amit nem minden szépfiú, ez kifejezetten tetszett az ő karakterében, bár valószinűleg sajnos visszatér majd oda, ahova kell neki. (Nem akarok spoilerezni, de nemmegy~)

Elodie: Na, ő az, aki tényleg mutatott sok újdonságot. És ő az, akinek a karakterfejlődése tényleg valamire való, nem úgy, mint a többieké. Már a könyv elején gondoltam a "bemutatkozásnál", hogy ő főszereplő lesz, és szerencsére igazam lett. Jobb őt figyelni, mint a másik két boszorkánytesóját, sokkal izgalmasabb karakter, különösen a könyv vége felé. Na, akkor én is csak annyit tudtam mondani, hogy WOW!

Boritó
Valójában mikor  kezembe akadt a könyv, a boritó miatt gondoltam azt, hogy én ezt el szeretném olvasni, mert bár mostanság már a külcsinyre is figyelnek a kiadók, de ez még mindig kiviv valamiféle tiszteletet, nem is tudom, miért.
Viszont. Most, hogy elolvastam, egyáltalán nem értem a boritót. Magát azt sem, hogy miért van két részre bontva, és hogy miért van rajta a lány a sulis ruhájában, illetve egy zöld ruhában is, mivel elvileg a kedvenc szine a kék.
A cica pedig még indokolatlanabb, ha mondhatom ezt. Értem én, boszorkányok, de a könyvben egy darab macska se szerepelt, főleg nem fekete. És még csak arról sem volt szó, hogy a boszorkányoknak mennyire fontosak a cicák, vagy hogy át tudnak változni.
Ugyanakkor viszont tényleg nagyon szép, viszont látszik rajta, hogy nem sok köze van a történethez.

Összegzés
Annak ellenére, hogy az ajánlóban eléggé lehúzhattam (vagy legalábbis úgy tűnhet) egyáltalán nem igy gondolom, sőt, nekem kifejezetten tetszett. Nem mondom, hogy egy világmegváltó sztorit kaptunk, de egy nyugis kis estére remek kaland volt, az biztos. Pont emiatt nem ajánlom azoknak, akik nagyon tökéletesen, szép nyelvezettel megirt könyvre vágynak, illetve azoknak, akik nem szeretik a kicsit klisés történeteket. És akiknek ajánlom, nos, gyakorlatilag bárkinek, aki vevő a könnyed humorra, a könnyed történetekre, amik annyira nem gondolkoztatják el az embert, viszont mégiscsak jó beleélni magadat egy különlegesebb világba.