Kedves Királynők és Királyfik!

Ma egy novellaajánlóval készültem Nektek, amiben részletesebben kivesézzük egyik kedvencem, Neil Gaiman Holdlabirintus című rövid novelláját. Ha valakinek nagyon felkeltem az érdeklődését, de eddig még nem találkozott ezzel a művel, a Felkavaró tartalom című kötetben találjátok rengeteg más nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb történet társaságában - úgyhogy könyvtárra/könyvesboltra fel!

Neil Gaiman a kedvenc íróim közé tartozik, ugyanis az általa megteremtett világ egyedien ötvözi a sokak által kedvelt fantasy-elemeket, városi legendákat, évszázadok alatt fennmaradt mítoszokat, hiedelmeket, olykor a jövőt elképzelő gondolatokat. Mindezt különös részletességgel teszi, stílusa mégsem túlírt, terjengős. Erre talán az egyik legjobb példa a Holdlabirintus című novella, amely a kedvencem tőle.

A történet röviden arról szól, hogy egy férfi utazásai során megáll egy út menti látványosságnál, a vezetője megmutatja neki azt, a dombtetőn álló leégett labirintust, ami egykor népszerű volt, különböző emberek jártak ide a Hold változása alapján. Végül az utazó közelebbről is megnézi a látványosságot, amely kiszámíthatatlan meglepetéseket hoz számára.

A mű alaphangulatát balladai homályra emlékeztető titokzatosság adja meg, véletlenszerűen elejtett, hátborzongató, többértelmű mondatok, melyekből következtetni lehet a szereplők esetleges származására, múltjukra, a labirintus tragédiájának okára.

Magukról a szereplőkről nem tudunk meg sokat, párbeszédeikből, pársoros belső monológokból, külső jellemzőkből következtethetünk esetleges előéletükre. Ám valójában nem is lényeges többet tudnunk róluk, hiszen az író egyfajta eszközként használja fel őket a történet mélyebb tartalmának átadása érdekében, nincs fontos szerepe annak, kik is ők valójában.

A többértelműség jellemző az egész novellára, a benne felsorakoztatott képek szimbólumokként értelmezhetők. A labirintus utalhat akár magára az életre, az egykor arra járók közül mindenki „maga választotta útját”, döntöttek, más és más utakat jártak be, a végére mégis ugyanoda, a halálként értelmezhető „középen elhelyezkedő szökőkúthoz” érkeztek meg. Különböző életszakaszok, események sorakoznak fel (gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek, betegek, szerelmesek, magányosak), a megérkezés viszont mindig azonos. Bár állítólag gyógyító hatással bírt, mégis leégették a labirintust, mikorra elveszett népszerűsége, akik korábban látogatták, nem jártak már ide – szintén jelentheti az emberek halálát, az idő múlását. De a leégetés után a sövény, ugyan nem nyerte el eredeti formáját, a rozmaring, mint „emlékezés virága” vette át a helyét, bizonyítva, hogy az élet nem áll meg. A fentről figyelő Hold jelentheti Istent is – a leginkább segítségre szorulók akkor látogatták meg az útvesztőt, amikor a Hold minél fényesebben világította meg a dombtetőt.

A befejezés kérdések hosszú sorát felvető függővég nyomasztóvá, bizonytalanná teszi a mű egészét. Bár Gaimantól mondhatni várható egy ilyen lezárás, napokig gondolkodásba ejti az olvasót. Vajon az első bekezdések egyikében megjelenő útvesztő helyett írt „Úttévesztő” szó a főhős tragédiájára utal? Hibát követett el azzal, hogy felébresztette a Holdlabirintus legendáját?